Az életemről
1931 április 8-án születtem, két nagyon különböző családból való szülő első gyermekeként, de mindkét család életét megváltoztatta az első világháború. Anyai nagyapám megyei jogász volt, nagy hazafi, aki elhagyta családjával Szatmárnémetit, elhagyta a munkáját, az otthonát, a vidéki úri életet. A háború utáni Budapestet választotta, inkább szegény menekült lett, mert nem akart Romániában élni. Apai nagyszüleim két egyetemista fiúk életét féltették. Apai nagyapám a Generali Biztosító igazgatója volt, eredetleg erdőmérnök. Az idősebb, György, a Münchenben tanuló, művész-lelkű építészmérnök-hallgató, soha nem tért vissza a frontról. A fiatalabbik, Tibor – az apám – jogászhallgató volt, szibériai fogság és bolyongás után hazajött, és befejezte tanulmányait, majd érdeklődése más irányba fordult és letette az építőmesteri és ácsmesteri vizsgát.
Szüleimet az élet keményen megedzette, de életkedvüket és életszeretetüket nem tudta elvenni. Sokszor vészterhesen változó anyagi körülmények között éltek, de ez sem szegte kedvüket. És amikor külföldre utazni már nem volt aktuális, új terveket szőttek; egy védett kis paradicsom kialakítását határozták el három gyerekük számára, Balatonföldváron. A nagynevű Wellisch építészek, Alfréd és Andor1, a rokonaink voltak. Az 1930-as években apám a kivitelező vállalatával több fontos épületet felépítését vállalta. A legismertebb talán az Eszék utcai bérház és a Szirtes utcai villa voltak. Balatonföldváron csak kisebb nyaralókat épített, egyet saját tervei alapján, a családjának, funkcionalista stílusban.
Gyerekkorom legszebb emlékei – a földvári ház, a kert, a Balaton, a kutya. Hatéves koromban elemi népiskolába kerültem. Apámtól szép színes ceruzákat kaptam, mert szerettem sormintákat rajzolni. Emlékszem, egyszer hittanórán felálltam, hogy megköszönjem a szép történeteket. Aztán egy másik alkalommal, apámnak az iskolába menet elmeséltem, hogy van egy kislány, aki más hittanra jár, mint én, és a többiek csúfolják, mert zsidó. Ekkor tudtam meg, hogy apám is zsidó, és hogy félig én is zsidó vagyok. Először találkoztam ezzel a nagy problémával.
Tízéves voltam, amikor az Angolkisasszonyok budapesti, katolikus Sancta Maria leánygimnáziumába kerültem. A vidám futkározások után nagy változás volt a szigorú légkör és a nagy fegyelem. Ez nehezére esett nekünk, de az elkövetkező életünkben igen hasznos volt, hogy megszoktuk a fegyelmet. Az iskola a konzervatív keresztény értékek őrzője volt. Ezen értékek őrzői hamarosan életeket mentettek. Szüleim ezt jól tudták. A hivatalos politikának nemigen volt helye az iskolában. A háború után a kulturális látókörünk kitágult, erre a hagyományőrző iskolában nem volt lehetőség. A rémségek időszakában azonban az iskola menedék volt, több üldözött osztálytársamat megpróbálták elrejteni, de ebben a nyilas razziák meggátolták őket.
1944 tavaszán Budapestet egyre súlyosabb bombázások érték. Anyánk a balatoni nyaralónkba vitt minket, igyekezett előlem és testvéreim elől mindent eltitkolni. Máig sem tudom rekonstruálni, hogy hogy éltünk, anyánk valahogy eltűnt apánk megmentésének véget nem érő történetében. Az élet Balatonföldváron örökös nyaralásnak tűnt, minden hasonlított a régi nyarakra, miközben fölöttünk, el-elhúztak a bombázórepülők, Budapest felé tartva. Mindeközben a fővárosban, szeretett barátnőm, Gáspár Júlia2 – akivel ügyetlen kis írásokban leveleztem – sárga csillagot hordott. Emlékszem, egyszer szeretett, fiatal, anyai nagybátyám meglátogatott minket a Balatonon, s míg nálunk időzött, a házukat bombatalálat érte, mindenki meghalt az óvóhelyen.
Anyám csak rövid időket töltött velünk, mindig gondterhelt és hallgatag volt, aztán sietett vissza apámhoz. Mi, gyerekek, tudatlanságunkban és önzésünkben gondtalan élveztük egymás társaságát. Nyaraltunk, politikáról, háborúról nem beszéltünk. Olyan volt az egész, mintha egy színdarabot adtunk volna elő. Voltak nem árja származásúak, voltak, akiknek apja eltűnt a harctéren, és voltak, akiknek az apja félt a kommunistáktól, az orosz csapatok pedig egyre közeledtek.
1944 őszén visszautaztunk Budapestre, a Falk Miksa utca 6. szám alatti lakásunkba. Éjjel-nappal folytak a bombázások. Az iskolákat becsukták, éjjel a légócsomagunkkal mentünk a légópincébe. Apánk megint velünk volt, de nagyon féltünk, hogy elviszik a nyilasok, és el is vitték. A mai napig nem tudom, hogy anyám hogyan intézte el, hogy apám visszakerült hozzánk. Mi elbújtunk a gyerekszobában, anyánk meg intézkedett. Karácsony estéjén a házat ágyúlövések érték, az ablakok betörtek, leköltöztünk az óvóhelyre. Apám a nap nagy részét az emeleti Dombai Panzió egyik hűtőszekrényében töltötte. A nyilasok időről időre, csoportosan rontottak be a házba, felkoncolással fenyegették azokat, akik zsidókat rejtegetnek. Mellettünk felrobbant egy lőszerraktár, a lakások falai bedőltek, a pincefal megrepedt, de még állva maradt.
Azután egyszer csak megérkeztek a szovjet csapatok, feltörték a kaput és berontottak. A szüleim megkönnyebbültek. Apám a fogságban tanult orosztudásával egymás után mentette meg a ház lakóit a durva erőszaktól. A házat frontnak nyilvánították. El kellett hagyjuk a légópincét, deszkapriccsen vittük csomagjainkat, melyek egyre kisebbek lettek, mert a katonák mindig kivettek belőlük valamit. Az oroszok stratégiai okokból kiürítettek néhány házat a Falk Miksa utcában, többek között a miénket is. Apám fatelepére mentünk, mert az őr üresen hagyta a kunyhóját. Hideg volt, az éhezés hosszú korszaka következett. De sok más kortársunkra, a város számos lakójára, sokkal kínzóbb éhezés várt. A növésben lévő öcsém szenvedett a legjobban. Anyám és apám a harcok megszűntével visszamerészkedett a Falk Miksa utcai lakásba. Igyekeztek lakhatóvá tenni a szobákat a bombák és a katonák után. A könyvespolcon a könyvek tele voltak golyókkal, mert a katonák azokat használták céltáblának. Mi, gyerekek, azonban egy már rendezettebb otthonba érkeztünk. A hullaszagú tavaszban még mindig a katonák erőszakoskodásától kellett rettegni.
1945-ben, a „felszabadulás” után, mindenki építkezni akart, ahol csak lehet lakhelyeket teremteni. Üzemanyag nem volt, ezért apám vett egy lovat, a Mancit, ettől kezdve lovas kocsin közlekedtünk. A vállalatához tartozó fatelep újra az övé lett, építőanyagra pedig ebben az időben óriási szükség volt. 1949–1950 telén teljesen befagyott a Duna, járni lehetett rajta, de amikor jött az olvadás, megszakadt a kapcsolat Pest és Buda között. Az első hidat, egy póthidat, a Mancit3, mely a felrobbantott szép hidak ideiglenes pótlására szolgált, a telep faanyagából építették fel.
Unokabátyám túlélte a munkatábort, egyedül maradt, apai nagyanyám is élt, anyám rokonai rejtették el. A világ megváltozott, sokan hiányoztak. Akik még éltek, átjöttek a hídon.
A háború után az iskolában művészettörténeti szakkört alakítottunk, amelynek a vezetője lettem, Gáspár Júlia pedig a titkára. Kiállításokat látogattunk, aztán megbeszéltük a látottakat. Az apácák engedélyével 1946-tól krokirajzolásra jártam a Képzőművészeti Főiskolára. Aktokat kellett rajzolni. Igazán jó eredményt csak később értem el az aktrajzolásban, amikor a főiskola nyári tanfolyamán rajzoltam az Epreskertben4. Domanovszky Endre5 volt a tanárunk. A gimnázium alatt éveken át látogattam Gráber Margit6 esti szabadiskoláját. Ő anyám barátnője volt, hasznos alapismereteket tanított – iskolásan. Egy értékes könyv óriási dolognak számított ezekben az években. Építész nagybácsim, Wellisch Győző7 hatalmas, csodás könyvvel ajándékozott meg, mely a festészet történetéről szólt. Győző bácsi elvitt Gerlóczy Gedeonhoz is8, akinél megnézhettem Csontváry képeit.
Drága szüleim hatalmas energiával igyekeztek megőrizni a teljes élet iránti vágyukat. A Rózsadomb egy akkor még teljesen elhanyagolt, ritkásan lakott részén maradék, használt téglákból, katonai barakk sérült részeiből építettek egy ötletes építményt a Gábor Áron utca tetején, az Endrődi Sándor utcában. A mandulafa alatt, a nagy kertben hármunknak, a számtalan barátnak, iskolatársnak medence is készült. Fára mászhattunk, megint gyerekeknek érezhettük magunkat. Anyám kora reggel, munkába menet előtt, mindig fejest ugrott a medencébe.
1948-ben a katolikus iskolát államosították, Szendrey Júlia9 lett a neve. Új tanárok jöttek, az idegen tanárokkal kellett felkészülnünk az érettségire. Szerencsésen túllettem rajta.
1948 március 25-én, a száz alkalmazottat foglalkoztató vállalatok közül, apám vállalatát az elsők között, váratlanul államosították. Akkoriban apám nagy energiával készült egy nagy munkára; a Tétényi úti kórház megépítésére. Korszerű technikai felkészültség híján nagyszámú építőmunkásra volt szüksége. Kölcsönöket vett fel, lakásunkat félig munkahellyé alakította, vett egy új kocsit. Mindenét elvették. Ami megmaradt, szüleim eladták. Hirtelen szegények lettünk. Nagyon fájt szüleim elkeseredése, és nem kevésbé fájt, hogy ellenséggé váltunk, a rendszer ellenségei lettünk.
1949-ben, apám nyomására, az Iparművészeti Főiskolára felvételiztem belsőépítész szakra – szerencsére nem vettek fel. A következő évben a Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem, de felvételi helyett átirányítottak az az ELTE Bölcsészkarának muzeológia szakára. Ez csalódás volt, de tulajdonképpen kedvet éreztem a muzeológia szak iránt is. Az első évben néprajzi és régészeti alapismereteket hallgattunk. A művészettörténet szakon találkoztam a tanársegédként ott oktató Tehel Péterrel. A vele való találkozás életem legfontosabb élménye, Péter élettársam és legjobb barátom lett. Évfolyamtársaimhoz óvatosan közelítettem, mert a félelem és a rejtőzködés meghatározta létemet. Az egyetemen életre szóló barátságokat kötöttem, melyek később is sok örömöt jelentettek; amikor hazalátogattunk, mindig jó volt találkozni a rég nem látott barátokkal.
Péterrel minden formalitást kerülve házasodtunk össze. Egy albérleti szobába költöztünk Szentendrére, majd szüleim leválasztottak egy szobát részünkre a a Falk Miksa utcai lakásukban. Később, 1955-ben a Molnár utcába költöztünk, egy kétszobás lakásban laktunk. A falakat férjem bűnös, modernista elképzelése alapján élénk színűre festettük. Keddenként látogatókat fogadtunk, a vendégmarasztaló fogás kétforintos kekszből és erősen vizezett teából állt. Nem volt sok pénzünk és a kölcsönöket is fizetnünk kellett. A vendégek részben férjem egyetemi köreiből kerültek ki, részben el nem ismert művészek voltak. Péter nagyra tartott növendékeit titokban elvitte Bálint Endréhez10, akihez régi barátság fűzte. Ekkor ismertem meg Bokros Birman Dezsőt11, Ország Lilit12, Korniss Dezsőt13. Korniss szomszédunk volt a Molnár utcában, gyakran meglátogattuk, elvárta, hogy mindig megcsodáljuk az éppen az állványon álló képét.
1955-ben tanársegédi állást kaptam az Iparművészeti Főiskolán, én voltam a legfiatalabb tanár. Az állás minden vágyamnak megfelelt. A főiskola vezetősége megengedte, hogy bejárjak a növendékek rajzóráira.
Két fontos budapesti épülettel volt szorosabb kapcsolatom; az Állami Operaházzal és az Országházzal. Érettségi után, a sikertelen felvételimet követően fizetetlen gyakornokként dolgoztam az Operaházban. A húgom a Balettintézet növendéke volt, onnan volt a kapcsolat. Csodáltam a maszkokat és a színpad mögötti életet, a maszkmesterséghez fodrász képzettségre lett volna szükségem, de ahhoz nem volt kedvem. Az Országházban 1951-től műemléki vezetéseket tartottam két évfolyamtársnőmmel, Egri Margittal és Wurst Edittel14. A nagyszabású épületben sok nézni és mutatni való volt. Megható feladat volt az egyszerű embereket a szédítő lépcsőkön felkísérni és látni elragadtatásukat. De voltak kevésbé barátságos vezetések is, amikor politikai küldöttségeket, fegyveres kísérettel kellett körbe vezetni. Az Országház történetéről évfolyamtársnőmmel és barátnőmmel, Egry Margittal15 közösen egy kis könyvet16 írtunk, mely tele volt illusztrációkkal és fekete-fehér fényképekkel.
Többször megjelent egy-egy írásom, például Szabad Művészetben,17 például Edvi Illés Aladár képeiről18, Domján József19 színpompás fametszeteiről vagy Mattioni Eszter20 mozaikjairól. A megjelenés előtt be kellett mutatnom az írásokat D. Fehér Zsuzsának21, aki politikai tartalmú mondatokat írt a soraim közé – ez nagyon bántó volt.
1956-ban a növendékeimmel az Országház előtt tüntetve vonultunk, miközben az épületből gyilkos tüzet nyitottak a tömegre. Férjem nem érzett félelmet, a lakásunkban idegenek jöttek-mentek, Péter is kapott egy puskát, pedig mindig tartott a fegyverektől. Volt, hogy haza sem jött, sokat dolgozott a Fészek Művészklubban, a könyvtárában, a Magyar Alkotóművészek Szövetségében. Minden megváltozott körülöttünk. Az Iparművészeti Főiskolán új jövevény voltam, dermedten hallgattam a különböző sérelmekről szóló történeteket, melyekhez hasonlókat én is átéltem. Részt vettem a nagy tüntetéseken, vonultam a hatalmas embertömegben.
A forradalom leverése után megtorlások, büntetések következtek. Többen figyelmeztettek bennünket, javasolva, hogy próbáljuk elhagyni az országot, de elkéstünk, a határokat lezárták. A régen beadott útlevélkérelmünkre 1957 nyarán jött meg a válasz: megkaptuk az útleveleinket, melyekkel a szocialista országokba tudtunk utazni. Elhatároztuk, hogy megpróbálunk a szocialista országokon keresztül eljutni nyugatra.
Elmentünk Prágába, ahol egy cseh művészettörténésznő vendégei voltunk. Nem mertünk visszamenni Budapestre, továbbutaztunk Lengyelországba. Wrocławban szörnyű pusztítást végzett a háború, a városban éjjel rablóbandák garázdálkodtak, veszélyes volt kimenni az utcára, a vasútállomáson aludtunk. Varsóban virágzó kultúra, szabad, merész kiállítások fogadtak minket, de nagy élelmiszerhiány volt. Mindenki kedves és jó volt hozzánk, amikor meghallották, hogy magyarok vagyunk. Visszamentünk Prágába és az ottani osztrák követségtől kaptunk egynapos átutazó vízumot, de azt mondták, hogy ez nem fog segíteni, de megpróbálhatjuk. Péter menekülési terve végül bevált, egy csehszlovákiai kis határállomáson, a határőrök tudatlanságának köszönhetően, átjutottunk Ausztriába. Bécsben a rendőrséghez fordultunk, egyheti fogházbüntetésre ítéltek bennünket. Az osztrák rendőrség akkor már a kémektől félt, a menekülésünk gyanús volt. A két hét letelte után a schwechati menekülttáborba kerültünk. Felvettük a kapcsolatot egykori egyetemi kollégáinkkal, többek között Dobai Jánossal22 és Dobai Katival, Meller Péterrel23 és feleségével24, akik meglátogattak bennünket a menekülttáborban. 1957 nyár végén magas lázzal mentem a bécsi Akadémie de Bildenden felvételi vizsgájára, modellt rajzolni. A rajz jól sikerült, felvettek, ösztöndíjat is kaptam, Péter a bécsi egyetem művészettörténeti intézetébe kapott Rockefeller-ösztöndíjat. Csodálatos szerencsével lakhelyhez is jutottunk, egy háborúban megsérült, öreg bécsi villába kerültünk. Fürdőszoba helyett egy pléhkádunk volt. Jótékony szervezetektől némi bútort is kaptunk. És volt egy kis kertünk is.
Életünk nagyon jó szakasza következett, de nagy csapás volt, hogy az anyanyelvemet el kellett hagyni. A német nyelvet jól beszéltem, ez nagy hasznomra volt az Akadémián. Gyerekkoromtól tanultam németül, mert nekem és testvéreimnek német nevelője volt. Muci szinte családtaggá vált, amikor anyám súlyos beteg lett a kishúgom születése után. Apám a Falk Miksa utcai házban kialakított neki egy kis lakást. Németül beszélni tudtam, írni azonban nem.
Bécsben jó életünk volt, végtelenül elégedett és boldog voltam. Mindennap kora reggel indultam, hogy jó helyet találjak az aktmodell előtt. Robin Christian Andersen25 professzor elégedett volt a hatalmas szénrajzaimmal. Az volt a legnagyobb dicséret tőle, hogy egyszer azt mondta, fiatal korában ő is ilyet rajzolt. Cézanne nevét emlegette állandóan. A következő évben Pauser professzor26 felvett kisszámú növendékei közé, nagyon jó tanár volt, a növendék személyiségére figyelt, nem saját művészetének tükörképét akarta látni bennünk. 1958-ban a Fügerpreis dicsérő elismerést kaptam meg.
Az 1957-től bérelt bohémtanyánkat az öreg villában sokan látogatták, művészek, művészettörténészek. Aki szállás nélkül maradt, rövid időre odatelepedett. Többek között járt nálunk Meller Péter és felesége, Marika. 1958-ban Korniss is vendégünk volt, a hollandiai kiállítását követően.
Esténként a Vingas bor mellett élettörténeteket hallgattunk. A táplálkozás alárendelt szerepet játszott. A vendégeink többnyire magyarok voltak. Volt egy különös osztrák asszony, akivel összebarátkoztam, eljött ingyen modellt ülni nekem. Bécs múzeumai, a kiállítások, a kastélyok szédítő élményt jelentettek. 1958-ban megkezdtük az utazásainkat interraillel és/vagy autóstoppal. Férjem nagy tudású és fáradhatatlan vezető volt. Első útjaink Olaszországba vezettek, jártunk Velencében, Ravennában, Bolognában, Firenzében, Rómában.
A szép bécsi életnek aztán vége lett. Az ösztöndíjunk csak két szemeszterre járt. A város tele volt magyar menekültekkel, újabb befogadó országot kellett találnunk. Az Egyesült Államokba mehettünk volna, de Európát nem akartuk elhagyni. Az utolsó norvég transzportban az oslói akadémia négyhavi ösztöndíját ajánlottak nekem – igent mondtam.
1959 tavaszán érkeztünk meg Oslóba. A város Bécs ragyogása után szegényesnek tűnt – mára a felismerhetetlenségig megváltozott. Legalábbis számomra felismerhetetlen.
A nyár későn érkezett, de amikor végre megjött, elszédültünk a várost befonó természet szépségétől. Erdőségek, tavak, fjordok végtelen kiterjedésben. Az idős házaspár, akiknek albérlői voltunk, szeretett rokonokként bánt velünk.
A népszerűtlen német nyelvet sokan hajlandók voltak a kedvünkért beszélni. Norvégul azonban sem írni, sem beszélni nem tudtam, így elkezdtünk norvégül tanulni.
Edward Munch hatalmas működését lassan sikerült megismernem. Gimnazista korom óta csodáltam grafikáinak reprodukcióit. Ősz lett, megkezdődött az akadémiai oktatás. Az ösztöndíj rendezetlen biztonságot nyújtott. Alexander Schultz27 professzor németül szólt hozzám. A finom, művelt professzor Matisse-ról szeretett beszélni. Az én festményeimet távolságtartással szemlélte.
A négy szemeszter után, de már előtte is, a tanítás szüneteiben alkalmi munkákra volt szükségem, elkezdtem portrékat festeni, jóságos és türelmes nőkről és férfiakról. Ezek néha igazán jól sikerültek. Jómódú pártfogóim barátként kezeltek, mindennel elláttak. Évek múlva egy idős hölgy telefonon megkeresett, és kérte, hogy látogassam meg. Bevezetett a szép házába, ahol egy kis házi oltár állt, virágokkal, fölötte a férje portréja. „Ez a legélőbb – mondta – ami utána maradt. Köszönöm szépen!” A türelmetlen, izgő-mozgó gyerekeket volt a legnehezebb lefesteni.
Az oslói akadémián a mellettem dolgozó Frans Widerberg28, aki hamarosan elismert művésszé vált, nagy benyomást tett rám. Ő hívta fel figyelmemet egy akkor még kevéssé értékelt norvég festőre, egy stavangeri művészre, Lars Hertervigre29.
Nagy változás jött az életünkben. Műteremlakáshoz jutottunk. A természetes fénnyel bőven ellátott szobrászatelier „félkomfortos” volt. Új lakónegyedben, Lambertseterben, az erdő szélén az egyetlen műterem volt. Az erkélyes lakások modern komfortos lakhelyet nyújtottak a város szegényes elavult házaiból ide költöző egyszerű embereknek.
Végre otthon festhettem! Egy áldott festékgyáros négy gyerekének portréit „levásárolhattam” a kitűnő üzletében. Minden szükséges anyagot, a legfinomabb művészfestéket is beszerezhettem. Gazdagnak és szabadnak éreztem magam. Az erdőben a földre telepedve festettem az aljnövényzetet. Ezek a képek nagyon népszerűek voltak és mind gyorsan gazdára talált. Korhadt, bizarr, élőlényszerű fagyökereket cipeltem a műterembe. A Gyökerek tánca-sorozat akkor készült.
A műterem felavatása az akadémiai kollégáim meghívásával túl jól sikerült. Sokan voltak és nem takarékoskodtak az itallal. A ház lakói ezt nem nagyon szerették. A gyerekek között azonban nagyon népszerűek voltunk. Kis pénzekért türelmetlen, szép, kis modelleken gyakorolhattam a portréfestést.
Szerettünk volna külföldön kiállítani, Párizst vettük célba. Kétszer indultunk megismerni a művészet fővárosát, kapcsolatokat építeni, megszerezni mindazt, amit a várostól oly sok művész várt. A kiállítás lehetőségét férjem teremtette meg, 1960-ban, a Centre Culturel Hongrois-ban30. Péter, még Budapesten, kapcsolatokat épített, és sok magyar menekült élt ebben a csodálatos városban.
A férjemmel közös kiállításról sajnos kevés emlékem maradt. A France Soir-ban31 elismerő szép mondatokat írt valaki a képeinkről, de nem a műkritika oldalán. A kiállítás rendezését egy Párizsban élő magyar művészettörténész, Fazekasné Wolf Kitti32 vállalta, akit férjem még az egyetemről ismert. A kiállítást ott kellett hagyjuk, hogy elérjük a hajónkat. Az utat Kristiansandból Rouenba egy norvég teherhajón tettük meg, egy gazdag oslói hölgy pártfogásának köszönhetően. A tengeri viharokat rosszul tűröm, az utazás után két napig beteg voltam.
Fazekasné a képeket a kiállítás bezárása után a szállodai szobájába vitte, s mivel nem tudta rendezni a számláját, a szálloda mindenét elkobozta. A képeim eltűntek, azóta se kerültek elő. A művészettörténésznő viselkedéséről később panaszlevél érkezett, majd megtudtuk, hogy elmezavar volt az oka.
Másodszor 1961-ben nagy csomag képpel, vonaton utaztunk Párizsba. Műtermünket ideiglenesen egy akadémiai kollégánknak adtuk át. Hosszú párizsi tartózkodás következett, tele ámulattal és kábulattal. Véget nem érő vándorlások a múzeumokba, kiállításokra. A választékos konyháról keveset tudtunk meg, többnyire sült krumplin éltünk. A Cartier Latin ócska szállodájában éjjel egerek futkároztak rajtunk. Meglátogattuk Bálint Endrét. Beteg volt a tüdeje, kórházban feküdt. Különszobája tele volt a képeivel. Megismertük a főorvost és a családját, akik nagyon támogatták Bálint Endrét. A francia nyelvet gyengén beszéltük, de igyekeztünk gyakorolni.
A pénzünk fogytán volt, de férjem könyvek és folyóiratok között turkált a Szajna-parton. Nagy, nehéz L’Illustration számokat33 szerzett be, nem örültem nekik. Később ezekből kölcsönöztem képanyagot a grafikáimhoz.
Összeköttetések, pártfogók nélkül reménytelen és kilátástalan volt a helyzetünk, nem maradhattunk tovább Párizsban, de Oslo helyett Bern felé vettük az irányt. Péter ókoros évfolyamtársa, Pekáry Tamás34 hívott meg minket. Bernben élt a feleségével, a berni egyetemen dolgozott. Volt egy padlásszobájuk, ott vendégeskedtünk. Az áldott német nyelv most megint jól jött. Dolgozhattunk. A svájci művészeti lexikonnak gyűjtöttünk anyagot, ókortörténeti témában készítettem illusztrációkat egy professzor számára, egy építészeti irodában régi tervrajzokat újítottam meg új módszerekkel. A régi, tervrajzokon a vonalak megfakultak, néhol foltossá vált a papír. A másológépbe tett tervrajzot megvilágítottam, kihúztam az alatta lévő mágneses fémlemezt, melyen grafitpor volt, ez felvette a tervrajz sötét részeinek a formáit, a fekete vonalakat, felületeket, de a hibákat is. Vattával, gondosan, minden idegen elemet eltávolítottam. Utána a lemezről készült egy már használható fénymásolat.
Zürichbe utaztunk, ahol sikerült kapcsolatokat teremteni. Az Atelier Chs. Mosimann (Zürich, Froschangasse 3.) kiállítása nem volt nagy siker, de egy másik zürichi galéria is átvett tőlem képeket. 1962-ben azután a festmények nagy részét hazavittük Oslóba.
Állampolgárság nélkül, ennek megfelelő útlevéllel jártuk Európát. Svájcot elhagyva, végül hazatértünk oslói műtermünkbe. Új, nehéz élet kezdődött.
Nappal festettem, este egy sötét temető melletti, távoli gyárban, rakottszoknyákat készítettem, esti műszakban. Péter éjjeliőr volt a hajógyárban. Dolgoztam fénymásoló műhelyben, fojtó ammóniaszagban. A főnök azonban elbocsátott, mert a szünetekben Ibsen színdarabjait olvastam, elvonulva, pedig ő munkavezetőnek szánt. Fagylaltgyárban is dolgoztam, futószalag mellett. A mélyhűtő kamrában elestem, s akkor bevallottam a munkavezetőnek, hogy terhes vagyok. Rendkívül jó ember volt, ő is az új lakónegyedben lakott, az erdő szélén.
Szinte ecsettel a kezemben mentem a kórházba, mert az új kétszobás lakásunk falát festettük. És megszületett a kislányunk, Pauline. Ezután minden megváltozott, a személyiségünk, az életformánk. Amíg őt vártam, féltem és féltettem. A Superficies-sorozat képein a fehér, halvány színű, zsenge lényeket nagy, agresszív, sötét formák fenyegetik, támadják. 1962-ben a világpolitika, a hidegháború fenyegető volt, sok rossz emlék kísértett. Pauline születése után az élet mindennapi feladatai elterelték a figyelmemet. Boldogság és csodálkozás töltötte be a napjainkat. Kislányunk egy fél évre az erdei bölcsödébe került. Portrékat festettem, régi tervrajzokat másoltam és festettem. Újabb gyermekünket vártuk, és megszületett a fiunk, Per Jacob.
A két csodálatos lény társaságában új élet következett, elszigetelt, de boldogító. Csodáltam és szolgáltam a gyerekeimet. Életem szép időszaka volt.
Magyarországi családunk elérhetetlen messzeségben volt. Apám fáradhatatlanul, egyre betegebben írta hosszú leveleit, anyám vágyódó sorait. Az országot törvénytelenül elhagyó személyekre börtön várt a vasfüggöny mögött. Anyósom a hatvanas években többször meglátogatott minket, támaszom volt és boldogság volt megosztani vele az élményt, hogy a gyerekeinket nevelhettük. 1966-ben munkába álltam, ami teljes életformaváltást jelentett. Az országos műemléki hivatalban, a Riksantikvarenben dolgoztam négy évig, építészekkel, művészettörténészekkel voltam kapcsolatban. Egy sötétkamrában töltöttem a napjaim vegyszerekkel és gépekkel. Régi üveglemezekről és gyenge minőségű, amatőr felvételekből kellett kézi munkával publikációra alkalmas képeket készíteni. Gyerekeim óvodába jártak, volt, hogy egész éjjel köhögtek, de nekem a sötétkamrában koncentrálnom kellett a munkámra. A negyedik év végén a kollégáim, régészek és művészettörténészek, a műtermünkben búcsúztattak, sok-sok értékes festéket hoztak búcsúajándékként. Huszonöt év múlva mindannyian eljöttek az oslói kiállításomra, sokan vásároltak is a festményeimből, jó volt velük újra találkozni és beszélgetni.
Életünk fontos része volt az utazás, a gyerekekkel már nem interaillel vagy autóstoppal vándoroltunk országról országra, hanem kocsival. Egy öreg Citroënünk volt, amit Péter vezetett, és ő szervezte az utakat. Madridtól Nápolyig jártuk a múzeumokat, a templomokat, a kiállításokat. Kis falvak olcsó vendégszobáiban laktunk, sok barátságot kötöttünk. Hollandiában, Belgiumban és Londonban is jártunk. Láttuk többször is, a jelentős, európai kiállításokat, a biennálét Velencében, a documentát Kasselben. A gyerekekkel a programok fellazultak, fürödtünk a tengerben vagy tavakban, Rómában fél napot töltöttünk az állatkertben. Pompeji, a lávával elborított, élő város nagy élmény volt a gyerekeknek, évekig emlegették.
Péter Oslo műemléki hivatalában dolgozott mint várostörténész. 1970-ben Stavangerben tanári állást kapott. Később két iskolában is tanított művészettörténetet és rajzot. Majd én átvettem a rajzóráit, Szín és forma címen. Tágas bérlakásba költöztünk, majd egy év múlva megvettünk egy felújításra váró, öreg, háromszintes faházat. A tágas helyiségekben bőven volt hely, azonnal el is kezdtem festeni.
A nyári szünetekben folytattuk utazásainkat, 1971-ben Nürnbergben megnéztük a Dürer-kiállítást, ami nagy hatással volt rám. Hazaérve, tervemet lassan érlelve, két nagy képet kezdtem el festeni. A római szarkofág és a Mantegna-Dürer variációk című képeim sokáig készültek, Stavangerben soha nem állítottam ki, 1990-ben mutattam be őket először, a szombathelyi kiállításomon. A régi művészet egyes korszakai iránti odaadásomat szerettem volna személyes tartalommal megtölteni. Úgy éreztem, a művészi szabadság erre is lehetőséget ad. A vászon előtt magamra maradtam az emlékeimmel.
A nagy, öreg faház, a nagy kerttel biztonságos és békés életet biztosított. Az elemi iskola a szomszédban volt és a további iskolák is járótávolságban. A kert tele volt orgonabokrokkal, rózsalugassal és hamarosan egy labrador is a család tagja lett.
Mindenből sok volt, növényből, állatokból, vállalkozásokból. A ház díszletei a gyerekek növekedésével változtak. Ami állandó volt, az Péter könyveinek növekedő tömege és az én képeim szaporodása. A műteremmé alakított, utcai ablakoktól enyhén megvilágított pincebirodalomban minden nap, késő esténként is, képeket vetítettem nagy vászonra és változó zene mellett festettem. Ezeket a képeket nem látta senki. Péter látta a képeimet és bízott az értékükben, mindenben támogatott.
A gyerekekkel először 1967–ben látogattunk haza. A határon felénk fordított fegyverek fogadtak minket. A kisfiunk halkan sírdogált, a kislányunk pedig azt kérdezte apukájától: „Ezek ott tudják, hogy norvég gyerekek érkeznek?” A vízumra várva a fiunk a határőrökkel kezdett el focizni. „Jövetelünk oka – mondtuk – nagymamánkat akarjuk meglátogatni.” Apám ekkor már nem élt. Öcsém és felesége látott vendégül minket. Gyerekeink boldogan megtapasztalták, hogy nekik is vannak unokatestvéreik, mint a többi norvég gyereknek. A gyerekeket nyári táborokba írattuk, hogy tanulják a nyelvet, de semmi nem ragadt rájuk. Viszont sok angolt szót megtanultak a többi disszidens gyerekétől. A fiunk a többi gyereket tanította pingpongra.
Péterrel elkezdtük járni a várost, sokat fényképeztem, gyűjtöttem az anyagot a képeimhez. A nagy faház alagsorában a vetített diák élő képekké váltak, valós környezetüket elveszítve, személyes életem részeivé lettek. Ez lett az én világom, évekig ezt festettem.
Szerettünk volna közelebb kerülni az országhoz, hogy nyaranta többet lehessünk Magyarországon. 1983-ban vettünk egy telket Sauerbrunnban. Sauerbrunn, azaz Savanyúkút, burgenlandi üdülőhely, mely ásványokban gazdag, savanyú ízű gyógyvizéről kapta a nevét. Az üdülőhely új parcelláinak egyikében, az erdő szélén kezdtük felépíteni kis faházunkat. A magyar határtól vonattal lehetett eljutni Savanyúkútra. Szerettük volna vendégül látni rokonainkat és barátainkat. Képeimnek is helye lett. A kert szélére őzek és szarvasok látogattak, kertészkedhettem és várhattam a vendégeket, Norvégiából éppúgy, mint Budapestről. Sokan megfordultak itt a régi barátok közül is. Körner Éva35, aki a fiatalkori, nagy balatoni együttlétek után, a kis tavakban is élvezettel úszkált velem. Péter régi jó és javíthatatlanul urbánus barátja, Frank János36 csak a kisvendéglőig jutott el, hogy új tapasztalatokat szerezzen az osztrák borokról. Németh Lajossal és családjával jártuk az erdőt, fürödtünk a tavakban, mert ők igazi természetbarátok voltak. A két hónapos nyári szüneteket Péterrel évekig itt töltöttük.
Budapesten, a szülővárosomban mutattam be először a Stavangerben festett, Budapesthez kapcsolódó képeimet. A Néma tanúk témakör minden darabja, a festmények, a grafikák, rajzok, kollázsok az öreg faházban készültek. A norvég országos kiállításra küldött képeimet kétszer is visszautasították, utána feladtam.
1988-ban Németh Lajos37 nyitotta meg első jelentős egyéni kiállításom. Írása megjelent a Szabad Művészet című folyóiratban. Németh Lajos értékesnek tartotta a képeimet, bátorítása nagyon fontos volt számomra. Fontos volt a szombathelyi kiállításom is és a bécsi Collegium Hungaricumban rendezett tárlatom, melyet Sármány Ilona38 nyiott meg, a róluk szóló értékelő szövegeket elkábulva olvastam. Hazatérve Stavangerbe, folytattam a festést.
A stavangeri Kunsthalle vezetője, aki egy félig német szobrász volt, Roland Lengauer39 a meghívásomra eljött a műterembe. Végre lehetőséget kaptam, hogy bemutatkozhassam Stavangerben is 1993-ban, amikor 62 éves voltam. Növendékeim munkáiból többször rendeztem kiállítást. A Stavanger Kunstforening nagy termében bemutathattam a Néma tanúkat. A Tause vitner, szokatlan, távoli téma iránt szokatlanul nagy volt az érdeklődés. A kiállításon a Budapest-képek és az Ausztriában készült festmények voltak láthatók. A kritika elismerő és megértő volt, sok látogatója volt a tárlatnak és sokan vásároltak is. Két év múlva az anyag egy részét Oslóban állítottam ki. Magyar egyesületek képviselői kis magyar zászlókat és napraforgókat hoztak a megnyitóra, sok régi kollégám is eljött a műemléki hivatalból, és néhány modellemmel is találkozhattam, akikről egykor portrét készítettem. A Tause vitner kiállítás sikere arra késztetett, 23 évvel Norvégiába érkezésem után, hogy új témakört keressek.
Konsgård, az iskola, ahol sok éven át tanítottam, a norvég kultúrtörténet jelentős bázisa. Két egykori diákja a norvég irodalomtörténet két jeles alakjává vált, Alexander L. Kielland40 író és Sigbjørn Obstfelder41 író, költő. Az iskola mögött áll egy román-gótikus katedrális, melyet sok részlete, érintetlen szépsége miatt jelentős norvég műemlékként tartanak számon.
A következő évben, 1994-ben egy stavangeri magángalériában, a Galeri Kolorittenben állítottam ki a képeimet Konsgård ulenfor hverdagslyset42 címmel. Konsgård épületcsoportját nem hétköznapi megvilágításában akartam megmutatni, hanem szerettem volna kiemelni és hangsúlyozni művészettörténeti és kultúrtörténeti jelentőségét. Vonzott a formai szépsége, a kőalapzat, a kőfal, mögötte a kőtemplom, az öreg fákkal és egy természetes tóval.
A kilencvenes években új fordulatot vett a festészetem, felfedeztem a norvég természetet, amit addig is csodáltam, de most új módon tekintettem rá, életre keltek a kövek. Itt voltak / vannak körülöttem a félelmetes, vad tájak, a lenyűgöző kőalakzatok. Jártam közöttük, megérintettem őket. A vezetőm a lányom volt és a labrador kutyánk. A műtermemben új képek jelentek meg. Kevesebb órát tartottam, többet festettem. Abbahagytam az esti tanfolyamok tartását, hogy minél több időt szentelhessek a festésnek. Közben többször meg kellett operálni a szememet, rettegtem a megvakulástól.
A köves képeimet Norvégiában állítottam ki először, 1997-ben. A kiállítás helyszíne egy régi épületben volt, köves tengerparti környezetben. A Hå gamle prestegård43 több termében rendezett Stein című kiállításnak sok látogatója volt és sok képemet megvásárolták, sőt később is többen felkerestek, hogy szeretnének köves témájú képet venni. A tanítást teljesen abbahagytam, ott leselkedett az öregség, még festeni akartam. Félelem és csodálat inspirálta a festményeket. A félelem érzését talán leginkább a *Láva-*triptichonban tudtam megfogalmazni.
1998-ban elhagytuk Ausztriát, és a Rózsadomb alján, a Kapor utcában vettünk magunknak egy kis nyári lakot, amit lassan átalakítottunk családi lakhellyé. Az eredetileg házmesterlakásból művészi építmény lett. Közben megszületett az első unokánk, aztán a következő kettő; Sindre, Hallvard és Olav. Átadtam magam a nagyanyasággal járó boldogságnak.
Fiam családjával, az unokáinkkal nyaranta Budapestre jöttek, kiderült, hogy a magyar „pasta” mindennél finomabb és hogy a nagyapjuk kitűnő szakács. A természetes tavaknál jobbnak bizonyult a Palatinus és a Dagály. Legszebb emlékeim az együttlétek a régi egyetemi társakkal, barátokkal, aztán egyre kevesebben lettünk. Lányunk norvég vendégeket hozott, akik csodálták a nagy diófánkat, az itthoni madárvilágot.
Az öreg stavangeri faház teljes felújításra szorult, 2003-ban eladtuk. Lányunk vett magának egy kis faházat a szomszéd városban, Sandnesben. Mi pedig Péterrel vettünk egy lakást Stavanger központjában. Szelektálni kellett, rajzok, tanulmányok, a gyengébbnek ítélt képek kidobásra kerültek. Képeim egy része elfért az új lakás pincéjében. Sok festmény a Kapor utcában volt. Péter egyre betegebb lett, egész napos ápolásra szorult. A költözés lányunk nélkül lehetetlen lett volna. Utolsó képeim, a Szén és hamu még a nagy műteremben készültek. Festettem még a Kapor utcában és az új lakásban is, de egyre kevesebbet.
2017-ben megbotlottam a Kapor utcai házban, elestem, eltört a vállam, fél évre megbénult a karom. Pauline hazahozott Stavangerbe. Másodszor „menekültem el” Budapestről, a megszokott életemből. Mindenemet ott hagytam. Képeim, munkásságom egy jelentős része, ott maradt a műterem sarkában. 2020-ban eladtuk a Kapor utcai házat, a képek raktárba kerültek.
Nem tudtam már ecsetet venni a kezembe, keményen kellett küzdenem a fizikai önállóságért is. Amikor végre javult az állapotom, érthetetlen csapás ért – fiunk súlyos, gyógyíthatatlan beteg lett. Egyre öregedve, elkopott szervezettel, de még mindig keseregni képesen, élesztgettem merev végtagjaimat. Úgy tűnt, hogy elvesztettem magamat.
Egy telefonbeszélgetés a távoli Budapesttel, új életre keltett. Végtelen hálával gondolok Németh Katalinra, aki segítségemre sietett. A műtermembe hívta Nagy T. Katalin művészettörténészt, aki hihetetlen energiával nekilátott, hogy megismerje és számba vegye a műteremben hagyott képeimet. Egy kiállítás terve is megszületett. A betegség és a halál helyett képcímek, évszámok és képméretek boldogító gondolatvilága töltötte be a fejemet. 2020-ban, az óbudai San Marco Galériában Nagy T. Katalin kiállítást rendezett a képeimből. Értékes és érdekes megnyitó beszédet is tartott, amit láthattam az interneten, s a barátok és rokonok is készítettek felvételeket, amiket elküldtek. Ez az öröm és megtiszteltetés sajnos a kórházban ért, de az ember igyekszik meggyógyulni, ha van miért. Én igyekeztem.
Lassan ennek a könyvnek a terve is körvonalazódott, mely életemről, művészi tevékenységemről, a visszhangokról szól, szintén Nagy T. Katalinnak köszönhetően. A kétnyelvűség, a két országban született és több országban szétszóródott képeim összegyűjtése, katalogizálása nem könnyítette meg a kurátor-szerkesztő munkáját. Én magam örömmel rejtőztem e teendők mögé, nekem sem volt könnyű a múltban eligazodni. Életem, tevékenységem történelmi távlatokba vezet, nagyon öreg vagyok. Nem könnyű emlékezni régen nem érvényes történelmi, társadalmi viszonyokra, a régen elhunyt szereplőkre, barátokra, a túlságosan is változatos, hosszú életemre.
Egyévi küzdelem után 2023-ban, a fiunk meghalt. A következő évben Péter is elment. 2024-ben, lányom kirángatott a teljes sötétségből, s hét év után, elvitt Budapestre, újra láthattam szülővárosomat.
Személyesen találkozhattam Nagy T. Katalinnal, akivel az állandó kapcsolatom az évek során, mondhatni, életben tartott. Feladatot kaptam tőle az életben maradásra. A budapesti utazás valószínűtlen élmény volt. Különös érzés még mindig élni.